Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Távolsági katasztrófa

2010.02.07
Niki von Dobó aznap reggel is a puszta kellős közepébe igyekezett. Nem nézett rá senki furcsán ezért, néhányan csóválták ugyan a fejüket, hogy miért gyalog, de a többség csak csapkodta a lépcsőházra nyíló ajtaját. Nem volt ebben semmi különös. Niki, a 21. századi igazi nő a pusztában dolgozott nyaranta. Férfiakat meghazudtoló kitartással végezte nap, mint nap a fizikai munkát az elefántzabáló hőségben. 
Komótosan totyogott hát tuflák lábacskáin a saját vesztébe. A jól megszokott módon időben elindult, hogy a hosszú gyaloglás után le tudjon még pihenni egy kissé a szerszámos bódé árnyékos tövébe. Azelőtt soha meg nem fordult volna a fejében, hogy más megoldást is választhatna A-ból B-be. A gyalogút a vasúti sínek mentén vezetett. Saját bevallása szerint Niki még sosem látott ilyen kora reggeli időpontban vonatot a pályáján. Azon a napon azonban akkorát ugrott ijedtében (ijedős egyébként szegény), hogy kitüremkedő szívei kiestek a helyükről, alig bírta visszagyömöszölni őket a ruhája alá. Kissé el is szégyellte magát, arca hirtelen babapirosra zöldült, mivel épp a vasúti megállónál történt az eset. Villámként vágott eszébe eztán a gondolat: talán a következő állomás közelebb lehet a puszta közepéhez, mint emez, így spórolhatna még egy kis pihenőidőt a munka megkezdése előtt. (csak azért zárójelben közlöm Niki nyári munkáját, mert a történet szempontjából egyáltalán nem érdekes, azonban biztos vagyok benne, hogy minden olvasó kíváncsi erre az információra. Niki a hekkolvasztóban dolgozott a puszta kellős közepén)
Felkapva hirtelen elejtett szatyrát, amiben az ebédjét szállította, rohant a jegyárushoz, érdeklődni a távolsági viszonyok iránt. „Csókolom! Meg tudná mondani, ez vagy a következő megálló van közelebb a puszta közepéhez?” A jegykiadó asszony bamba képe szinte ráfolyt a leendő utasokat és az őt elválasztó rácsra. „Még ilyen kérdést! Pillanat!” „De hát elmegy a vonat kérem!”, aggodalmaskodott Niki, már szinte toporzékolt. „Na nem úgy van az, kisasszon! Szóltam a Bélának, éppen készenlétes, ő tartja fel a vonatot, míg kiötöljük a teendőt!” Niki szívverése a megnyugtató hír hallatán már nem hallatszott úgy, mint két perccel azelőtt. Az eladónő és ő is érezték a helyzet súlyosságát. Verejtékezve kezdték böngészni a térképet vonalzóval, collstokkal, cérnával. A hangosbemondó közölte a nyugtalan utasokkal, hogy a vonat bizonytalan ideig kénytelen a valagán maradni. Indok nem hangzott el. A helyzet reménytelennek tűnt. A falióra másodpercmutatójának kattogása hergelte a kedélyeket, ám fokozta a kialakult szituáció komolyságát. „IDE SZAKEMBER KELL!”, törte ketté a levegőt a két földrajzkutató asszony felkiáltása. A telefon iszonyatosan ordibálni kezdett. A fővárosból érkezett a hívás, hogy vajon miért nem haladnak a Nagykanizsa vonalon a szerelvények. A pesti ficsúr a válasz hallatán együttérzéséről tett tanúságot, és biztosította a közben a helyszínre érkezett, kétségbeesett állomásfőnököt, hogy azonnal küld egy problémamegoldó csoportot, amely majd biztosan nagy segítségére lesz a helyieknek. A gond csak az volt, hogy a következő volánbusz három és fél órával később indult, ám a helyzet feszültsége miatt azonnal taxiba ültek a megoldás kulcsai. A költségeket természetesen a vidéki állomás állomásfőnöke kellett, hogy állja. Ő azonban azt mondta, ebben az esetben természetesen mindenképp készséggel kifizeti majd az adott összeget. 
A vonaton tartózkodó utasok eközben felkelést robbantottak ki, ugyanis nem engedték le őket a kocsikról, mivel a szerelvény „bizonytalan” ideig volt kénytelen a valagán maradni, bármelyik pillanatban elindulhatott volna. A rohamrendőrök helikopterekkel érkeztek a helyszínre. Végtelen hosszú kötélen ereszkedtek le a repülő járművekről. A földet érteket egy piros vödörben lötykölődő víz fogadta, a tenyerük ugyanis füstölt a súrlódás miatt. A vödörben lévő víz azonban tíz perc után forróbb lett, mint a levegő. A vasúti kocsik körül gyanús külsejű egyének kezdtek ólálkodni, s kisvártatva fegyvereket dobáltak be a szerelvény ablakain. A zsaruk és a felkelők között lövöldözés tört ki. A nagy nehezen lejutott lázadók nyomban macskaköveket kezdtek keresni, hogy feltéphessék őket, ám legnagyobb bánatukra a pályaudvar körül kavicsos talaj terült mindenütt. „Sebaj!”, gondolták és gőzerővel kezdték szórni a kavicsot mindenfelé. 
A csata közben, az épületen belül tovább folytak a lázas számítási munkálatok. Már mindenki a problémamegoldókra várt. A telefon ismét rikácsolni kezdett. Ettől a kinti lázadók is összerezzentek kissé. Borzasztó hír érkezett a forró dróton. A taxin száguldó csoport balesetet szenvedett. Bár állítólag Lepsénynél még megvoltak. Az információk szerint a szerencsétlenség helyszínére 7-13 tűzoltóautó érkezett, de ezek közül hat elromlott és csak egy tűzcsap volt a közelben.
A köztársasági elnök elérkezettnek látta az időt, hogy népéhez szóljon. „Emberek! Van egy lányom!”, hangzott a beszéd első mondata, majd a magyarok vezére kifejtette, mennyire nem szeretné, ha a lánya olyan világban élne, ahol még a vasúti megállók közti távolságok sem tisztázottak a hétköznapi emberek számára. 
Eközben a puszta kellős közepéhez egyik legközelebbi állomáson tovább bonyolódtak a körülmények. Megérkezett a helyszínre Robert Podnanszinszky, a neves cseh-amerikai geológus, aki egy National Geographic magazint lobogtatott a kezében, majd az oroszlánfókák szaporodási szokásairól kezdett hablatyolni. Roberten látszott kissé ittassága. A telefonban félreérthette a problémát, amiről beszámoltak neki, ezért olvasott fel részleteket a fókák nemi életéről, miközben azt hajtogatta, „itt a megoldás!”.
Így a két elszánt hölgy továbbra is szakemberek nélkül folytatta munkáját. Időközben értesítették a magyarországi helyzetről a NASA-t is. Az ottaniak ígéretet tettek, hogy légi felvételeket fognak késztettetni Borisszal, a fotóssal, akit éppen most lőnek ki az űrbe, miután befejezte a vacsoráját. (az USA-ban éppen vacsoraidő volt) Azt azonban beismerték, eltarthat egy darabig, míg a felvételeket el tudják küldeni faxon. Azt tanácsolták, próbáljanak addig is úrrá lenni a helyzeten.
A megálló előtti ütközet eldőlni látszott, méghozzá a lázadók javára. Beszerzett fegyvereik sokkal jobbnak bizonyultak a rendőrség gumipisztolyaival szemben, a vízágyút egyenesen élvezték a rekkenő hőségben. A zsaruk vezetője, Lovász Barabás a hadseregtől kért segítséget. A hadügyminiszter közölte, máris küldi az anyahajókat, amelyekről aztán vadász-sárkányrepülők indulnak, s csapnak majd le a fellázadt tömegre. 
Robert egyre jobban belejött a hablatyolásba. Olyannyira, hogy elkezdett híveket toborozni egy tejesláda tetejéről, a fókák megmentése érdekében. Akciója nem bizonyult teljesen eredménytelennek, bár ennél biztos nagyobb sikerre számított. Egy aktivistát sikerült szereznie csupán, Júdást, a csövest, aki lelkesen tapsikolt Robert minden szava után.
A következő hír a NASA-tól érkezett ismét. A faxon azonban nem az szerepelt, amire a két asszony számított. A sárgás papírfecnin a következő sorok álltak: „sajnálattal közöljük, hogy Borisz, a NASA egyik legjobb fotósa, soha többé nem készíthet légi felvételeket. A kilövési számításokba ugyanis hiba csúszhatott, Boriszt kissé túllőtték a célon. Így végül is a Napon landolt az egykori kiváló művész. A magyarországi helyzet megoldásához sok sikert kívánunk! George” 
Niki ettől a hírtől teljesen kétségbeesett. Sehol nem látta a kiutat ebből a katasztrofális helyzetből. Ő és a jegypénztárosnő egymás vállán sírtak kétségbeesve. Már három négyzetrácsos füzetet írtak tele matematikai-földrajzi számításaikkal, de semmivel ne kerültek közelebb az igazsághoz. Ebben a meghitt pillanatban hatalmas ajtócsapódás hallatszott a bejárat felől. A váróban kialakult embertömeg komótosan kettévált, s a díszsorfal túloldalán megjelent Juci, a csöpp. „Elhoztam nektek a megváltást!”, harsogta, s kissé teátrális mozdulatokkal a kassza felé igyekezett. Kintről eközben jól hallható volt, hogy megérkeztek a vadász-sárkányrepülők, melyek kisvártatva felkaptak minden lázadót, s egyenesen a börtönbe szállították őket. Juci a csöpp egy papír fecnit vágott a pultra, majd a következőket zengte: „Lenni, vagy nem lenni, na ez már most nem kérdés! Íme az eredmény!” A tömeg egy emberként hajolt a megoldás fölé. A szemekben a remény utolsó csillanása látszott. A megoldás: „224 láb-224,023214 láb ezen megálló javára.
„Hogy csináltad, óóó Juci a csöpp?”, kérdezte ekkor Niki. „Hát igaz lenne, itt volnánk közelebb a puszta kellős közepéhez?” „Itt bizony!”, hangzott a válasz. „Pontosan lemértem. A CNN televízióból értesültem a hírról, illetve a hírről! Tudtam, hogy csak én tudom feltárni a rejtélyt. Siettem, ahogy tudtam, s munkához láttam. Nekiálltam… lépni! Biz kiléptem én a távolságokat, s a végén úgy buktam orra, mint az erejét vesztett búgócsiga! Az utolsó 0,023214 láb ugyanis kifogott rajtam. De megérte a szenvedés. Elhoztam nektek a békét!”
A felgyülemlett nép egyazon szekundumban tört ki éljenzésben, s egy emberként skandálták: „Nagyszerű voltál Juci, a csöpp, király vagy, tudjuk mi ezt most már mind, és el is ismerjük, éljen!!!”
A helyzet stabilizálódásával a vonatok ismét elindulhattak. Béla elégedetten igazította meg sültös sapkáját, s ellépett a mozdony elől. A rendőrök és a lázadók kezet rántottak egymással, a börtönbe szállítottakat sztárügyvédek segítségével szabadlábra helyezték. Niki kissé elkésve, de gyalog folytatta útját munkahelyére. Robert és Júdás vonattal indultak a Déli-sarkra.