Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kapitállőre

2010.04.22
Nos, aznap reggel szinte senki nem jutott szódához. Tanácstalan, szőrös karú urak és hölgyek nyújtották a délelőtt rétestésztáját a kerítéseknél. Értetlenül vakarták hasukat a trikó alatt a kerekarcú parasztok. Alsónémetszőlősön mindenkinek házhoz járt a kerítés. Meg persze a szóda. Ötszáztizenkét lakos nyűtte a középkori jellegű parasztházakat, néhányaknak persze kijutott a szocialista kilencven négyzetméter. Mondjuk fele-fele.
A faluháza széles épülete nyújtotta az egyetlen menedéket a szemnek. Rokokó épület volt és sárga. Senki nem mondhatta, hogy anyaszült meztelen lett volna az építészet művészetének teste ott, Alsónémetszőlősön. A falu lakosságának a fele itt dolgozott. Igazi menedék volt ez a puszta elől, amelyik szinte magába szippantotta az embereket. Keserves nyögések rotyogtatták a domboldalt minden hasonló nyári napon. Térdre kényszerítették a fájdalmat a parasztok, a gyerekek és sok asszony is. A férfiak oldalán ott lógott a szóda, ha elfogyott, hazaküldték a gyereket, hozzon a hűtőből másikat. Minden család felemésztett legalább egy ládával naponta. A cukorrépa csak úgy nyelette a szikvizet a parasztnak és asszonyának szívével. A gyerekeknek olykor bodzaszörp is jutott. Pedig nem olcsó mulatozás volt ez a földműveseknek, szőlősgazdáknak meg a többinek.
Posztó Gyula hivatása azonban kitűnt a falu többi lakosának disznóhúskereső tevékenysége közül. Hajnalban kelt, szivárványt rajzolt a füle köré, megrántotta fia nagylábujját, majd irány hátra, a garázs ölelő fémbukéjába. Hosszas nekilendülés következtében való csörömpölés küzdött a Nap homlokának csípős érintése ellen. „Eresszük meg a vizet, kurva anyját!” Ez volt Posztó Gyula reggeli kukorékolása abban az időben Alsónémetszőlősön. A csapvíz komótosan vette magához az ízeket, no meg a szénsavat. Felpezsdült az élet… Pár órán belül már hozta is Zénó a lovat. Kocsi elé fogta. „Minek pöfékeljek bádogjárgánnyal azon az ötszázméteren?” Így mondta ifjabbik Posztó annak, aki kérdésre merte mereszteni izgága száját. És igaza volt. Jól értette az állatok nyelvét. Éjjelente sokszor, meditáció közben gyakorolta a szarvasbőgést.
1996. rothadó augusztusában, aznap reggel, a szóda víz maradt. A kerekarcú parasztok idegességtől bűzölögve, karikával az orrukban fújtattak a szóda nélküli reggeli fröccsükre. A kapuban szorongatták állatmintás bögréiket, hátha, akármelyik pillanatban a hüvelykujj nyomása alá kerülhet a szikvizes palack füle. Kora délelőtt, tíz óra körül csattogtak az első igénytelen „sport”papucsok a Fő utca vége felé. A sugarak elől menedéket nyújtó vadászkalapok virgonckodtak a fejbúbok tetején, a zúgolódástól lüktető homlokok miatt. Szilaj Béci és családja kerekedett fel az aszfalt tetejére, csoszogtak rendületlenül Posztóék műhelyének irányába. A kiszáradt fakapu rézkilincse makacsul ragaszkodott gazdája zárva tartásához. Béci rángatta, akár a bikákat a vágóhíd felé. Többször a földre rogyott közben. A felesége, Boglárka zsenge hangja törte derékba az erőszakos jelenetet, figyelmeztetve a tájékoztató, piros szikszalagból gondosan fölcuppantott kiírásra. „SZRÁJK!” Kétséget kizáróan a környékbeliek rosszindulata okozta a helyesírási hibát. Boglárka eszes fehérnép hírében állt. Fellapozta a Szilajné A – ZS Lexikont zsenge kis homloka mögött, majd sztrájkot kiáltott. Béci felvette a földről kalapját, majd rendesen földhöz baszta azt. Kicsit meg is taposta. Aztán középen kopaszodó főjére helyezte az öreg Szilajtól örökölt fejfedőjét. Féltérdre ereszkedett, hangosan szavalta a „Miatyánkot”, mert köztiszteletben álló, templomba járó ember hírében állt.
Alsónémetszőlősön, azon a rothadó augusztusi délutánon az égvilágon semmi nem történt. Tiszta bortól hangos, okádó férfiak lepték el az egyetlen utcát. Társadalomfilozófiai elméleteket köpültek a tenyerük elé, mi lesz szóda nélkül. Be kellene menni a városba, csak mi lehet a Posztóval.
Posztó még kora hajnalban pitymallt a postaládája felé. Az egyik borítékot felbontva iszkolt a nappali szoba fényes hatvan wattjába. A levél hosszas hunyorgással kísért elolvasása után, homlokát piramisszerűre ráncolva rohant piros szikszalagért a garázsba. „Az a picsa vizes kurvaanyja!” így szólt a nyirkos augusztusi hajnal. Legalábbis a vízárcsökkentési kérelem elutasítása utáni válasz így hangzott, és a piros szikszalag. „Miért nem lehet, amikor közfeladat a feladatom?! Nem bírom már! Asszony! Ne beszélj ostobát!! Drágábban nem veszik azok a szódát! Örülnek, ha így túlélés jutott!” Majd olló, „ZÉNÓ gyere már bazmeg!”, tájékoztató jellegű táblakészítés. Suhant az idő vasfoga csattogott, a keresztbe vetett lábak sejtették a folytatást.
Posztóék házában két dühös férfi okádott egész álló nap. Gazdasági stratégiákat körzőztek ujjaikkal a falra, olykor szénaboglyaként hullottak egymásra. Posztóné lázasan hívta a vízműveket, „nem lehet ilyen igazságtalanság! A férjem kikészült!”
Sírtak az asszonyok a gyermekeiket nyugtatva, fogták a homlokukat, feketefehéren reszkettek bele a megyei sajtófotós lencséjébe. „Szóda nélkül maradt a falu!” A rothadó augusztus zabálta a könnyes arcokat, lüktettek a garatok. Posztó a konyhából nézte az utca népét, sejtette haragjukat. Hátravetett kezekkel remegett bajusza. Kellemetlen bűz áradt fejéből, a bortól reszketett minden hajszálere. Szájának éppen a csücske görbült lefelé a föld felé, úgy három másodpercenként.
Szép lassan egy pillanatképpé vált a délután. „Ki gépen szállt fölébe”, annak fetrengő, bőgő alakok lassított felvétele volt a táj.
Késő délután érkezett ki az utcára Csótányos polgármester. Tógája felért az égbe. Fehér káprázatként sercegett az utca felezővonalán. Vietnámi papucsa erőszakosan nyalogatta az aszfaltot. Látva a reménytelenség párolgó színét, két kézzel szorította füléhez a mobiltelefonját. Higgadt hangon hívta a várost. A rövid diskurálás után lehajolt egy gyerekhez, majd buktás tekintetével az arcába mosolygott. Közben finoman szájához tapasztotta húsos ostyáját, halkan őrölt csontfogaival, olykor köpött az egészre. Elővette zsebéből a városi málnaszörpöt, aztán Posztóék háza elé sétált. Sárga szikszalagot rántott elő farzsebéből, majd a kimaradt betű helyére gondosan lelapogatva egy „T” betűt ragasztott. A kerekarcú parasztok elkerekedett képpel figyelték a jelenetet. Csótányos nagyot tüsszentett, lelökte Szilaj Béci kalapját a fejéről a porba, majd visszasétált az irodájába. Hirtelen lepte el a rokokó.
Fél órával később piros színű, csőrös kamion érkezett a faluháza elé. Az elkeseredett embereknek fekete löttyöket osztogattak belőle. Először furcsállották az ízét, nagyokat hunyorogtak a két decis üvegpalackokra. A kantáros hősök sejtelmesen kacsintgattak a nap felé, amelyik napszemüvegben vigyorgott az egész jeleneten. Máshogy kezdett el sütni…
Másnap óriási fémbódé jelent meg a falu másik szélén, a Fő utca túlsó végében. Posztó vörösre dagadt arccal baktatott át lovával a falun. A kerítéseknél álló, csukott szemű emberek tudomást sem vettek róla. Sercegett a tüdők sokasága, lépésben szuszogtak a másodpercek. A fémbódénál ezer rekesz fekete lötty várta Posztót. Leszállt a lováról, kikapcsolta hózentrógerját. A boltba besétálva nagyot és udvariasat biccentett a kantáros alakokra, akik napszemüvegben fekvőtámaszoztak a műanyag kartonokon. Posztó levett egy fekete löttyöt a polcról, a papírpénzt lágyan a kassza irányába kergette. A fémbódéból kilépve annak oldalához vágta a két decis üveget. A lé csendben marta az aszfaltot. Az eltört üveg szép lassan a garat melletti lágy részhez nyomult.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.